2016. március 25., péntek



Mentális zavarok a filmművészetben

Figyelem a cikk spoliereket tartalmazhat a következő filmekről: Harcosok Klubja,  Egy csodálatos elme. Ha még nem láttad őket, irány megnézni.




A mentális zavarok és pszichiátriai betegségek egy igen népszerű téma a filmművészetben. Mind a mentálisan zavart, mind az ő körülvevő emberek szemén keresztül láthattuk sok száz filmet. Ezek a filmek persze különböző zavarokhoz különböző célból nyúlt, mind más és más hatást akar elérni. 

Például az amerikai thrillereknek igen népszerű visszatérő szereplői a különböző mentális zavarokkal küszködő sorozat gyilkosok. Itt betegségüknek leginkább a félelemkeltésben van szerepe. Az "egészséges" nyomozóknak itt egy olyan ellenféllel kell szembenézniük, akiknek a gondolkodása szélsőségesen eltér az övéjüktől. Így az ő fejükkel kell gondolkodniuk, meg kell érteniük a motivációjukat. Vegyük, példának a Bárányok Hallgatnak című filmet. A történet szerint a pszichopata sorozat gyilkos Buffalo Bill, egy szenátor lányát tartja fogságban. Az FBI, hogy nyomára bukkanjon; a szintén pszichopata Hannibal Lecter segítségét kérik.

Aztán ott vannak a filmek, amik a pszichés betegséggel küzdő főhős szempontjából mutatnak be egy történetet. Sokszor a főhős, így a néző, sincs tisztában, azzal, hogy ő nem egy átlagember. Ez egy jelentős fordulat lehet így a cselekményben, mikor a néző által eddig valósnak vélt világ képe összeomlik és csak a rideg realitás marad utána. Sok film épül erre a csavarra. Például az Egy csodálatos elme. A film John Nash-ről, a Nobel díjas fizikusról szól. Nasht végig kísérjük karrierjének a kezdetekor, mikor is a nézőnek szembesülnie kell a film felénél azzal, hogy film által bemutatott mellékszereplők egy része, csak Nash képzeletének a szüleménye, ugyanis a férfi skizofrén. Hasonló a helyzet a kultuszfilmmé vált Harcosok Klubjában. A név nélküli Narrátor a film elején összebarátkozik Tyler Durdennel. Ők ketten létrehozzák a harcosok klubját, ami aztán idővel egy Tyler által vezetett terrorcsoporttá alakul át. A film felénél a narrátor ráeszmél, hogy ő maga Tyler Durden, és disszociatív személyiség zavarban szenved.

Ezeknek a filmeknek központi gerincét adja a magát egészségesnek gondoló „őrült” perspektívája. Ezért talán kis együttérzést is kiválthat a nézőből, ugyanis a ráeszmélés folyamatát a főhőssel együtt, ugyanúgy ők is átélik.

Vannak filmek, amelyek viszont kifejezetten a mentális zavarokkal való együtt éléssel foglalkoznak. Bemutatja az ilyen kondícióval rendelkező emberek, vagy az őket körülvevő barátok, családtagok mindennapjait. Jó példa lehet erre az Esőember, vagy, hogy ha ilyen szemszögből nézzük, akár a Donnie Darko is.



Vadaskert Alapítvány

  Szerdán Dr. Mészáros Gergely, a Vadaskert Alapítvány egyik gyermek- és ifjúságpszichiáter szakorvosa jött el hozzánk egy beszélgetős előadást tartani. A téma a pszichés zavarok, és mentális betegségek voltak, és szó volt azoknak a különböző kezelési módszereiről is. Megbeszéltük a betegségek hátterét, kiváltó okait, eredeteit, továbbá a zavarok tüneteit.
 A Vadaskert Gyermek és Ifjúságpszichiátriai Kórházban lényegében három részre szelektálják a fiatalkorúakat. A Kuckóban nyolc év a felső korhatár, ezt követi a Bárka tizenkét éves korig, tizennyolc éves korig pedig a Barlangba kerülnek a fiatalok. Mivel fiatalkorúak számára van fent tartva az alapítvány, legtöbbször a szülők, gondviselők viszik oda a gyermekeiket, esetenként tanárok is írnak a kórháznak. Először a pszichiáterek egy beszélgetést folytatnak az odakerült gyermekkel, amikben kisebb korúak esetén a szülők is részt vesznek. Hat éves kor alatt kötelezővé tették a szülők jelenlétét. Az első beszélgetésből olykor nem derül ki, hogy a fiatal valóban problémás. Sokszor azonban egyértelmű az eset, és a beszélgetés után a helyzettől és az egyéntől függően javasolnak neki és gondviselőjének bizonyos terápiás módszert. Ha nem derül ki egyértelműen a gyermek zavara, akkor egy öt napos kezelésre utalják be az adott személyt, a korosztályának megfelelő csoportba. A Vadaskert Alapítványban általában csoportterápiát alkalmaznak, egy személyre szabott magánrendelések nem jellemzőek.

Mentális zavarokkal is megismerkedhettünk...

Mentális zavarok
Témahetünk során ellátogatott hozzánk Dr. Mészáros Gergely gyermekpszichiáter is, aki rengeteget mesélt nekünk a pszichiátriáról, a mentális zavarokról, diagnózisukról és kezelésükről. Elmesélte nekünk azt is, hogy milyen nehéz megállapítani egy-egy ilyen típusú betegség okát, és a diagnózis sem könnyű, mivel több tünet együttállásával állapítható csak meg. Ez a fajta megállapítási módszer az elmúlt 100 évben nem változott, azóta is csak így kimutatható, több betegségtípussal ellentétben.

Na de mi is számít mentális zavarnak?
És egyáltalán honnan lehet sejteni azt, hogy valaki ilyesmivel küzd? Első sorban az abnormális viselkedés kulcstényező lehet, emellett a rossz közérzet is közrejátszhat (pl. depresszió). Dr. Mészáros Gergely állítása szerint egy hármas kapcsolattal lehet leginkább jellemezni a tüneteket: bio- pszicho- és szociológiai alapokat kell figyelembe venni minden egyes diagnózisnál.
Emellett megismerkedhettünk egy kicsit a depresszióval. A depresszió a hangulatzavarok legsúlyosabb formája. Több depressziófajtát különböztethetünk meg, de általánosságban a tünetei lehetnek a halálvágy, a folyamatos levertség, a makacsság, a segítség elutasítása, és a betegség nem belátása.
A pánikbetegség a szorongással járó pszichés zavarok közé tartozik, a betegnél intenzív félelem, szorongás vagy pánikroham lép fel. Beszéltünk a skizofréniáról is, ami egy igen nehezen definiálható betegség, általában azokat a kóros mentális állapotban lévő embereket nevezik skizofrénnek, akikben a folyamatok összeomlanak, a gondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang nincs meg, nem alkalmazkodnak megfelelően érzelmileg, és gyakran élnek át érzékcsalódásokat, téveszméket jellemeznek.

Összességében nagyon érdekesnek találtuk a beszélgetést Dr. Mészáros Gergellyel, nagyon sok érdekes infóval látott el minket, és kicsit összetettebb képet kaphattunk ezekről a zavarokról.

Látogatás a FŐKEFÉBEN

Szerda reggel egy pékségben találkoztunk a csapatunkkal, onnan kerekedtünk fel a kefegyárba.
Mindenki izgatottan várta, hogy körbevezessenek minket a gyárban és lássuk hogyan dolgoznak a megváltozott munkaképességű emberek, mennyire tudnak beilleszkedni.
Odaérve egy hölgy, fogadott bennünket. Sajnálatos módon a nevét az idegenvezetés végére elfelejtettük a későbbi események miatt, de a továbbiakban kitérek arra is, hogy nem volt valami kedves személy.
Az idegenvezetést a folyosón kezdtük, mivel a konferenciaterem MÁK (Magyar Államkincstár) ellenőrzés miatt elhappolták előlünk. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy könnyebben bele tudják képzelni a helyünkbe magukat, hogy a cirok miatt nagyon erős szénaszag uralkodott az egész épületben. A HÖLGY többször is felszólított bennünket, hogy hagyjunk egy kis helyet a folyosón, bár igazán nem értettük, hogy miért, mivel mi az első felszólítására is hagytunk már helyet.
Az idegenvezetést egy eligazítással kezdte. Elmondta, hogy dolgoznak itt súlyosan sérült emberek és kevésbé súlyos sérüléssel rendelkező emberek is. Mondott pár információt róluk, többek közt, hogy az országban több intézményük is van ma már, de az országban élő megváltozott munkaképességű emberek mindössze körülbelül 20%-ának tud munkahelyet biztosítani. A cég ma már nem csak keféket, többféle kefét és seprűket, dossziékat gyárt. A hölgy felszólított minket arra is, hogy ezeknek az embereknek ez a munkahelye, ha egy vak ember közeledik felénk, álljuk félre az útból. Többek között nyomatékosan megkért minket, hogy ne mutogassunk a munkásokra, ne szóljunk hozzájuk, ne zavarjuk őket a munkában. Viselkedése igen heves érzelmeket váltott ki többünkből, igen, pejoratív értelemben.
Ezután a seprűüzembe mentünk. Ahogy egyre beljebb kerültünk az épületbe, kezdett látszani, hogy rég volt felújítva, vagy 1949. óta nem volt felújítva, már igencsak meglátszik a kora. A csoportunk ketté vált, mert ez egy viszonylag kis üzem volt, még így is csak nagy nehezen fértünk el. Megnéztük, ahogy egy ember felcsavarta egy gép segítségével a fabotra a cirokot, egy másik ember összevarrta a seprűfejet kék és piros madzaggal szintén egy gép segítségével. Az üzem végén pedig két ember levágta a cirok végét, elegyengették és tisztították a seprűket. Kiérve a folyosóra két ember a cirokot szállította tolhatós kocsin. Érdekes volt látni, ahogy a megváltozott munkaképességű emberek is tudtak dolgozni, beilleszkedtek és amennyire a zaj engedte, beszélgettek is, bár hadd jegyezzem meg, lenézőnek, lekicsinylőnek tartom azokat a munkákat, melyeket ott az embereknek végezniük kell. A folyosóra érve a hölgy elmondta, hogy ők nem bazári majmok, szeretik, ha köszönnek nekik, nem csak nézegetik őket, ugyanis senkitől nem hallotta, hogy köszönt volna. És egyesével álljunk a folyosón, hagyjunk helyet. Rendben.
Vártunk egy kis időt, amíg a másik csoport is körülnézett az üzemben. Nem tudom, nekik milyen élmény volt, de biztos vagyok benne hogy jó hangosan köszöntek.
A következő állomáson a halmozottan hátrányos helyzetűek dolgoztak. A szobában három-négy hosszú asztalnál ültek férfiak, nők és volt aki a dossziét összefűző fémet tisztította, volt aki dossziét hajtogatott. Két látássérült ember az asztal végében próbálta kitapogatni az egyik kapunyitó kulcsát. Közülük az egyik később megcsillogtatta komédiás tehetségét, igazán szórakoztató szóviccekkel felelt a hölgy kérdéseire. Mind bezsúfolódtunk a szobába. A hölgy csendet kért és felszólított egy embert, hogy mutatkozzon be, mondjon pár szót a munkájáról. A férfi, akit mint kiderült Lacinak hívtak, elkezdte bemutatkozását. Kiderült, hogy látássérült, szeret itt dolgozni, az anyukájával él és van három macskája is. Sajnos nem tudtunk meg róla többet, mert a hölgy belefojtotta a szót. További két embert kérdezett még meg, többek között egy nőt, aki értelmi-és látássérült volt. Kiderült, hogy ő körülbelül másfél éve dolgozik itt, előtte nem találtak neki munkát édesanyjával, és a mellette ülő fiatalember a párja. Ez nagyon megható volt, mivel még egy halmozottan hátrányos helyzetű ember is tud így teljes életet élni és ez csodálatos.
Miután kimentünk a folyosóra a hölgy ismét nyomatékosan megkért bennünket, hogy hagyjunk helyet az embereknek közlekedni. Rendben. Majd elmondta, hogy mint talán láttuk, ők voltak a halmozottan sérült emberek, és mint láthattuk mindenki szeret itt dolgozni.
Következő állomásunkon keféket gyártottak. A hangosan zörgő gépek miatt csak annyit láttunk/hallottunk az egészből, hogy a hölgy felmutat egy kefét és azt mondja: Ez egy kefe. Innentől kezdve nem tudtam eldönteni, hogy csak erőtlen próbálkozásokat produkált, hogy valamilyen módon mégis eljusson hozzánk a hangja, vagy abban a hitben volt, hogy mi mindent tisztán hallunk.
Ezután egy körkeféket gyártó értelmi fogyatékos emberhez volt szerencsénk, aki napi három-négyszáz kefét gyárt le egy nap és még így is kevésnek találja ezt a mennyiséget. Ez a munka talán a legizgalmasabb mind közül, hisz itt egyszerre akár öt apróságot is neked kell megcsinálnod a gépen, hogy keféket gyárts. Mikor a hölgy megkérdezte tőle, hogy szeret e itt dolgozni emberünk nagyot nézett, de azért azt mondta, hogy szeret. Nyilván nagyon más lehetősége nincs ugyebár, és ezt mindenképpen két értelemben mondom, hisz más helyre nem veszik fel, illetve nem mondhat nagyon mást erre a kérdésre, mivel további nyolcvan százaléknyi megváltozott munkaképességű emberrel tudnának őt helyettesíteni.
Innen kiérve talán túránk egyik legérdekesebb beszélgetéséhez érkeztünk el, amikor a hölgy miután közölte velünk hogy álljunk arrébb, mert kell a hely a folyosón (Rendben.), elmondta, hogy reméli ezek után változik a hozzáállásunk ezekhez az emberekhez és nem tagadjuk meg a segítségünket tőlük, ha rászorulnak esetleg a tömegközlekedési eszközökön és ilyesfajta helyeken. Valamint megtudhattuk tőle, hogy a felnőttek milyen módon néznek a mi generációnkra és hogy mi is így nézünk ezekre a fogyatékkal élő emberekre. Említésre került többek között, hogy a fiatalok akarják az utcát uralni, mindig a telefonunkat nyomkodjuk, amit nem illik és hogy nem illik kalapban beltéren tartózkodni (egy hölgynek illik kalapban beltéren tartózkodni, ha a toalettje megkívánja!). Ezután talán idegenvezetőnk érzékelte, hogy mindenki kínosan összenéz és ezek után valahogy megpróbálta összeszedni magát.
A következő állomásunk egy nagy szoba volt, ahol több ember is dossziékat hajtogatott és matricákat ragasztgatott a kész tárgyakra. Egy nagyon kedves, értelmi fogyatékos bácsi megkérdezte hogy vagyunk, de válaszra már nem volt időnk, mivel a hölgy kivezényelt bennünket a teremből. Sajnos emiatt nem volt lehetőségünk jobban megfigyelni az ott dolgozó embereket.
Ezután a kijárati ajtóban csődültünk össze dühünket elfojtva. A hölgy ismételten elmondta, hogy hagyjunk helyet magunk mellett. Rendben. Látogatásunk lezárásaként elmondta, hogy tényleg reméli hogy változott a hozzáállásunk ezekhez az emberekhez és mondott még pár szót az intézményről, amit sajnos nem tudtam megjegyezni, mert azon kattogtam, hogy milyen lekezelő volt velünk végig. Miután elhagytuk az épületet onnantól háromnegyed órán keresztül a hölgy viselkedését elemeztük meglehetősen felhevült állapotban.
Az intézmény egyébként hasznos, némiképp lehetőséget nyújt a megváltozott munkaképességű embereknek, hogy ilyen módon is beilleszkedjenek a társadalomba, bár nagyon emberhez méltó munkával nem látják el az embert ott és mindemellett igazán rossz körülmények között kell a munkájukat végezniük miközben lekezelően bánnak velük. Örültem volna, ha közelebbről is megismerkedhettünk volna velük, illetve több időt tölthetünk köztük (lehetőleg a hölgy nélkül).

Sajó Eszter, az autizmosról

Kedden a nap második felében jött hozzánk ismét egy előadó, Sajó Eszter.
A délelőtt elkezdett beszélgetést folytattuk és helyenként ismételtük is azt. Az elején Eszter készült egy kis játékkal, amit két baba figurával játszott el nekünk. A "darabban" az egyik figura játszott egy üveggolyóval, majd azt egy letakart kosárba helyezte és elment játszani máshová. A másik gyerek kivette az üveggolyót a kosárból és át tette a saját kis dobozába, aztán ő is játszani ment. Ezután vissza tért az első kislány a kosárhoz. Eszter megkérdezte tőlünk, hogy melyik kosárba foglya az első gyerek az üveggolyót keresni. Mindannyian gondolkozás nélkül vágtuk rá, hogy ott a kosárban keresi majd, ahová tette. Számunkra a válasz zsigerből jön, nem kellett egyikünknek sem gondolkozni rajta.
Most képzeljük el, hogy ez a feladat milyen nehéz, ha képtelenek vagyunk a másik fejével gondolkozni. Egy autistának pont ez nem megy. Bár meg tudják tanulni, hogy hogyan kell viselkedni egy adott helyzetben, vagy mi a helyes megoldás, de ez nekik soha nem fog zsigerből jönni. Ezen nekik mindig gondolkozni kell majd.
Vannak olyan autisták, akik elég okosak ahhoz, hogy kijátszák ezt a kis elődásban szereplő tesztet. Mert "tudják" mi a helyes válasz, de nem nem tudják alkalmazni az életben, ettől függetlenül.
Arról is szó volt, hogy tíz éve még azt gondolták a kutatók, hogy van tíz hibás génpár, amit ha megtalálnak, akkor az autizmust hamarabb tudják majd kezelni. A tudomány mai állása szerint, nem csak, vagy nem egy hibás génpárról van szó. Sokkal inkább egyfajta érzékenységről van szó, ami ha társul valamilyen külső hatással, akkor kialakul az autizmusnak nevezett fejlődési rendellenesség.
Fontos tudni, hogy az autisták és köztünk, nem autisták között nincs egy éles határ. Van egy szakasz a kettő között, ahol olyan emberek vannak, akiknek van egy két autistákra jellemző tünetük, de nincs elég ahhoz, hogy rájuk nyomjuk az "autista" bélyeget.
Az autisták száma fokozatosan nő, és négyszer annyi fiú autista születik, mint lány. Ezt van aki azzal a teóriával magyarázza, hogy  egy skálán úgy helyezkedünk el; autisták, férfiak, nők. Tehát a férfi az a realista, a matematikus alkat, a kevésbé érzelmes. Ezért többször lesznek autisták. Ebben az elméletben Eszter nem igazán hitt, és kutatások is vannak amik ezt az elképzelést többszörösen megcáfolták.
A beszélgetés végére sok új dolgot hallottam és tanultam az autistákról, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian hasonlóan érzünk. A beszélgetés interaktív volt és nagyon sok kérdésünk volt, amikre nagyon sok, néha nem teljesen kielégítő választ kaptunk. Az utóbbi azért volt, mert a tudomány számára is még megválaszolatlanok voltak, ezek a kérdések.
Összességében azt gondolom, hogy ez volt az egyik legjobb előadás. Nagyon örülök, hogy részt vehettem rajta.

Beszélgetés Báder Melindával, a Gyermekek háza gyógypedagógusával


Kedd reggel a Gyermekek Házában kezdtünk. Báder Melinda fogadott minket, és fel vitt a "nyelvi laborba" egy rövid bevezető beszélgetésre. Elmondta, hogy az elsősöknél milyen sérült gyerekek vannak, mert ezután az ő órájuk néztük meg. Arról is volt szó, hogy az iskolában milyen arányban vesznek fel sérült és egészséges gyerekeket. Általában osztályonként 3-4 sérült gyerek van, sokszor különbözőek, pl. látás,hallás sérültek, és autisták. Az első osztályban egy hallássérült, egy enyhén autista kisfiú, egy súlyosan epilepsziás és egy születésekor agyvérzést szenvedett kislány volt. Azt is elmondta Melinda, hogy hogyan lehet velük úgy viselkedni, kommuikálni, hogy ezzel ne bántsuk meg őket. Mindemellett sok személyes tapasztalatát is elmesélte.


Miután megnéztük a matekórát újra visszamentünk a terembe, ahol a programot kezdtük, hogy elmondhassuk tapasztalatainkat, és kérdezzhessünk is. Nagyon meglepő volt, hogy a hallás sérült gyereken kívül (akinek volt látható inplantátuma) semelyiket sem ismertük fel. Melinda nagyon kedvesen, és lelkesen foglalkozot velünk. Legtöbbször az iskolába járó diákokról hozott példákkal magyarázta el a dolgokat. Számomra nagyon érdekes volt, sokmindent megtudtam, arról,hogy milyen lehet az élet, ha bizonyos téren hátrányos helyzetűek vagyunk.

Integrált oktatás

Integráció
Az 1993/94-es tanév óta a Gyermekek Háza tudatosan vállalja a sajátos nevelési igényű kisiskolások integrált nevelését.
A sikeres integráció feltételeit csak az egyéni különbségeket – esetleg sérüléseket – toleráló, kezelő, ún. “befogadó” iskola tudja biztosítani. Tudatos az integráció, ha
  • a sérülés tényével, mértékével, a fejlesztés irányával és lehetőségeivel a tanító és a szülő tisztában vannak;
  • biztosított a szakember, gyógypedagógus, vagy pszichológus segítsége;
  • az integrált tanuló fejlődése objektíven, meghatározott időnként ellenőrizhető.
A Gyermekek Háza tanulócsoportjai nem kis létszámú felzárkóztató csoportok. Az inkluzív nevelés lényege, hogy optimális gyereklétszám (20 – 24 fő) mellett, osztályonként 2-4 sajátos nevelési szükségletű kisiskolás tanul egészséges – sokszor kiemelkedően tehetséges – tanulókkal együtt.
A sérülésből adódó hátrányok kompenzálása érdekében a sajátos nevelési igényű tanulók – egyéni szükségleteiknek megfelelő időben rehabilitációs célú fejlesztő terápián vesznek részt, gyógypedagógus szakemberek közreműködésével.
A Gyermekek Háza nyolc évfolyamos program, évfolyamonként egy-egy osztályt működtet, saját pedagógiai programja, helyi tanterve alapján.

Személyiség központú nevelés

A Gyermekek Háza program személyiség központú iskolának vallja magát, nagy súlyt 
helyez a tanulók egész személyiségének fejlesztésére. A Gyermekek Háza program 
elfogadja, természetesnek tartja, hogy minden gyerek más és más, egy önálló 
személyiség. A Gyermekek Háza elengedhetetlennek tartja a tanulók reális 
önismeretének, önértékelésének kialakítását, fejlesztését. A személyiségfejlesztés 
fontos lépcsője, hogy a tanulók tisztában legyenek saját magukkal, tulajdonságaikkal, 
lehetőségeikkel és elfogadják azt. Az integrált nevelés, oktatás személyiségfejlesztő 
hatása nagyon nagy. Mivel ők nap mint nap együtt vannak sajátos nevelési igényű 
társakkal számukra egyértelmű a sérült emberek elfogadása, tisztelete. Megtanulják, 
hogy mindenki felelős a másikért, mindenki tud segíteni és szorulhat segítségre.

forrás: gyermekekhaza.hu


Szerintem nagyon hasznos amit a Gyermekek háza csinál és fontos lenne minél több
ilyen rendszerű és alapelvű iskolát működtetni. Rengeteget tanulnak belőle az
ugyanúgy az „ép” gyerekek mint a valamilyen hátránnyal küzdők. Egy sajátos
nevelési igényű osztálytársa empatikusabb lesz felnőtt korában, illetve tudni fogja
azt, hogy  hogy kell hozzájuk fordulni, kezelni őket. Egy integrált csoportban tanult,
nevelkedett hátránnyal küzdő felnőtt is jobban tud később elhelyezkedni a való
világban, mert már kiskorától kezdve ismeri a hátrányosságait ebből adódóan
könnyebben kezeli, kiküszöböli azokat. Biztosan nagyon jót tenne a társadalomnak,
ha akár az összes iskolában integrált oktatás zajlana, egy elfogadóbb,
együttérzőbb generáció jöhetne létre ez által.





Bevezetés, első nap

Az első nap kis csoportokban dolgoztunk az iskolában. Mivel ez volt az első nap, kaptunk egy kis ízelítőt az összes fogyatékosságról, amit aztán bizonyos csoportok jobban megismertek. Hat állomás volt és mindenki elment mindenhova.

Az első állomáson szájjal festettünk, ami elsőre nehéznek tűnt, majd furcsának. Végül kiderült, hogy lehet, hogy nem is olyan nehéz, mint amilyennek tűnik, bele lehet jönni. Valószínűleg olyan, mint amikor a gyerekek tanulnak kézzel rajzolni, ha nem a kezet, hanem a szájat erősítik, ügyesítik, akkor lehetséges ugyan olyan szépen festeni. A rajzaink pont olyanok lettek, mint mondjuk egy elsős rajzai.

Második állomásunkon kipróbálhattuk milyen kerekesszékkel közlekedni. Egy szlalom pályán kellett végigmenni, és egy poharat kellett vinnünk, ami tele volt vízzel, ráadásul ezáltal egy kézzel kellett hajtanunk a kerekesszéket. Ez nem volt egyszerű. Ezen az állomáson beszélgettünk egy kedves nővel, aki kerekesszékben éli életét.

Ezen az állomáson jelelni tanultunk, megismerkedtünk néhány állat, napok, hónapok és közlekedési eszközök nevével, valamint megtanultuk eljelelni a nevünket. Nagyon jó kommunikációs készséggel rendelkezett az előadónk, szinte könnyebb volt érteni, mint egy nem olyan jól beszélő embert

A negyedik az állomáson egy madarat hajtogattunk, egy értelmi fogyatékossal. Nagyon aranyos volt, főleg abból derült ki, hogy értelmi fogyatékos, hogy az egyik munkatársa, úgy beszélt vele, mint egy kisgyerekkel.

Az ötödik állomáson egy beszéd és mozgás sérült fiú mutatta meg nekünk, hogy hogyan programozok. Mivel rángásai voltak és a leggyengébb a fejénél volt, ezért a fejére szerelhető pálcával gépelt.

Az utolsó állomáson a vakok életével ismerkedhettünk meg, egy asztalnál különböző feladatokat kellet elvégezni vakon. Majd bottal kellett közlekednünk lekötött szemmel.

2016. március 24., csütörtök

Bevezető

A tizedik évfolyamon a márciusi témahét a "burkon kívül" címet kapta. Ennek a hétnek a lényege az volt, hogy megismerhessük a fogyatékkal élő mindennapjait, problémáit és nehézségeit. Ezáltal mi is nyitottabbak és toleránsabbak legyünk velük. Az évfolyam öt csoportra oszlott és mindenki egy adott fogyatékkal élők csoportjával foglalkozott. A mi csoportunk volt az egyetlen kivétel. Mi azzal is foglalkoztunk, hogy a fogyatékkal élőket hogyan lehet integrálni a társadalomba, valamint megismerkedtünk több féle mentális zavarral is. A hét folyamán meglátogattunk egy iskolát, ahol a gyerekek integrált osztályokban tanultak, majd ellátogattunk egy gyárba ahol csak csökkent munkaképességűeket foglalkoztattak. Ezeken kívül minden nap részt vehettünk érdekes beszélgetéseken és foglalkozásokon. A blogunkban leírjuk majd, a velünk történteket és a programok alatt szerzett tapasztalatainkat és érzéseinket.