Szerda reggel egy pékségben találkoztunk a csapatunkkal, onnan kerekedtünk fel a kefegyárba.
Mindenki izgatottan várta, hogy körbevezessenek minket a gyárban és lássuk hogyan dolgoznak a megváltozott munkaképességű emberek, mennyire tudnak beilleszkedni.
Odaérve egy hölgy, fogadott bennünket. Sajnálatos módon a nevét az idegenvezetés végére elfelejtettük a későbbi események miatt, de a továbbiakban kitérek arra is, hogy nem volt valami kedves személy.
Az idegenvezetést a folyosón kezdtük, mivel a konferenciaterem MÁK (Magyar Államkincstár) ellenőrzés miatt elhappolták előlünk. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy könnyebben bele tudják képzelni a helyünkbe magukat, hogy a cirok miatt nagyon erős szénaszag uralkodott az egész épületben. A HÖLGY többször is felszólított bennünket, hogy hagyjunk egy kis helyet a folyosón, bár igazán nem értettük, hogy miért, mivel mi az első felszólítására is hagytunk már helyet.
Az idegenvezetést egy eligazítással kezdte. Elmondta, hogy dolgoznak itt súlyosan sérült emberek és kevésbé súlyos sérüléssel rendelkező emberek is. Mondott pár információt róluk, többek közt, hogy az országban több intézményük is van ma már, de az országban élő megváltozott munkaképességű emberek mindössze körülbelül 20%-ának tud munkahelyet biztosítani. A cég ma már nem csak keféket, többféle kefét és seprűket, dossziékat gyárt. A hölgy felszólított minket arra is, hogy ezeknek az embereknek ez a munkahelye, ha egy vak ember közeledik felénk, álljuk félre az útból. Többek között nyomatékosan megkért minket, hogy ne mutogassunk a munkásokra, ne szóljunk hozzájuk, ne zavarjuk őket a munkában. Viselkedése igen heves érzelmeket váltott ki többünkből, igen, pejoratív értelemben.
Ezután a seprűüzembe mentünk. Ahogy egyre beljebb kerültünk az épületbe, kezdett látszani, hogy rég volt felújítva, vagy 1949. óta nem volt felújítva, már igencsak meglátszik a kora. A csoportunk ketté vált, mert ez egy viszonylag kis üzem volt, még így is csak nagy nehezen fértünk el. Megnéztük, ahogy egy ember felcsavarta egy gép segítségével a fabotra a cirokot, egy másik ember összevarrta a seprűfejet kék és piros madzaggal szintén egy gép segítségével. Az üzem végén pedig két ember levágta a cirok végét, elegyengették és tisztították a seprűket. Kiérve a folyosóra két ember a cirokot szállította tolhatós kocsin. Érdekes volt látni, ahogy a megváltozott munkaképességű emberek is tudtak dolgozni, beilleszkedtek és amennyire a zaj engedte, beszélgettek is, bár hadd jegyezzem meg, lenézőnek, lekicsinylőnek tartom azokat a munkákat, melyeket ott az embereknek végezniük kell. A folyosóra érve a hölgy elmondta, hogy ők nem bazári majmok, szeretik, ha köszönnek nekik, nem csak nézegetik őket, ugyanis senkitől nem hallotta, hogy köszönt volna. És egyesével álljunk a folyosón, hagyjunk helyet. Rendben.
Vártunk egy kis időt, amíg a másik csoport is körülnézett az üzemben. Nem tudom, nekik milyen élmény volt, de biztos vagyok benne hogy jó hangosan köszöntek.
A következő állomáson a halmozottan hátrányos helyzetűek dolgoztak. A szobában három-négy hosszú asztalnál ültek férfiak, nők és volt aki a dossziét összefűző fémet tisztította, volt aki dossziét hajtogatott. Két látássérült ember az asztal végében próbálta kitapogatni az egyik kapunyitó kulcsát. Közülük az egyik később megcsillogtatta komédiás tehetségét, igazán szórakoztató szóviccekkel felelt a hölgy kérdéseire. Mind bezsúfolódtunk a szobába. A hölgy csendet kért és felszólított egy embert, hogy mutatkozzon be, mondjon pár szót a munkájáról. A férfi, akit mint kiderült Lacinak hívtak, elkezdte bemutatkozását. Kiderült, hogy látássérült, szeret itt dolgozni, az anyukájával él és van három macskája is. Sajnos nem tudtunk meg róla többet, mert a hölgy belefojtotta a szót. További két embert kérdezett még meg, többek között egy nőt, aki értelmi-és látássérült volt. Kiderült, hogy ő körülbelül másfél éve dolgozik itt, előtte nem találtak neki munkát édesanyjával, és a mellette ülő fiatalember a párja. Ez nagyon megható volt, mivel még egy halmozottan hátrányos helyzetű ember is tud így teljes életet élni és ez csodálatos.
Miután kimentünk a folyosóra a hölgy ismét nyomatékosan megkért bennünket, hogy hagyjunk helyet az embereknek közlekedni. Rendben. Majd elmondta, hogy mint talán láttuk, ők voltak a halmozottan sérült emberek, és mint láthattuk mindenki szeret itt dolgozni.
Következő állomásunkon keféket gyártottak. A hangosan zörgő gépek miatt csak annyit láttunk/hallottunk az egészből, hogy a hölgy felmutat egy kefét és azt mondja: Ez egy kefe. Innentől kezdve nem tudtam eldönteni, hogy csak erőtlen próbálkozásokat produkált, hogy valamilyen módon mégis eljusson hozzánk a hangja, vagy abban a hitben volt, hogy mi mindent tisztán hallunk.
Ezután egy körkeféket gyártó értelmi fogyatékos emberhez volt szerencsénk, aki napi három-négyszáz kefét gyárt le egy nap és még így is kevésnek találja ezt a mennyiséget. Ez a munka talán a legizgalmasabb mind közül, hisz itt egyszerre akár öt apróságot is neked kell megcsinálnod a gépen, hogy keféket gyárts. Mikor a hölgy megkérdezte tőle, hogy szeret e itt dolgozni emberünk nagyot nézett, de azért azt mondta, hogy szeret. Nyilván nagyon más lehetősége nincs ugyebár, és ezt mindenképpen két értelemben mondom, hisz más helyre nem veszik fel, illetve nem mondhat nagyon mást erre a kérdésre, mivel további nyolcvan százaléknyi megváltozott munkaképességű emberrel tudnának őt helyettesíteni.
Innen kiérve talán túránk egyik legérdekesebb beszélgetéséhez érkeztünk el, amikor a hölgy miután közölte velünk hogy álljunk arrébb, mert kell a hely a folyosón (Rendben.), elmondta, hogy reméli ezek után változik a hozzáállásunk ezekhez az emberekhez és nem tagadjuk meg a segítségünket tőlük, ha rászorulnak esetleg a tömegközlekedési eszközökön és ilyesfajta helyeken. Valamint megtudhattuk tőle, hogy a felnőttek milyen módon néznek a mi generációnkra és hogy mi is így nézünk ezekre a fogyatékkal élő emberekre. Említésre került többek között, hogy a fiatalok akarják az utcát uralni, mindig a telefonunkat nyomkodjuk, amit nem illik és hogy nem illik kalapban beltéren tartózkodni (egy hölgynek illik kalapban beltéren tartózkodni, ha a toalettje megkívánja!). Ezután talán idegenvezetőnk érzékelte, hogy mindenki kínosan összenéz és ezek után valahogy megpróbálta összeszedni magát.
A következő állomásunk egy nagy szoba volt, ahol több ember is dossziékat hajtogatott és matricákat ragasztgatott a kész tárgyakra. Egy nagyon kedves, értelmi fogyatékos bácsi megkérdezte hogy vagyunk, de válaszra már nem volt időnk, mivel a hölgy kivezényelt bennünket a teremből. Sajnos emiatt nem volt lehetőségünk jobban megfigyelni az ott dolgozó embereket.
Ezután a kijárati ajtóban csődültünk össze dühünket elfojtva. A hölgy ismételten elmondta, hogy hagyjunk helyet magunk mellett. Rendben. Látogatásunk lezárásaként elmondta, hogy tényleg reméli hogy változott a hozzáállásunk ezekhez az emberekhez és mondott még pár szót az intézményről, amit sajnos nem tudtam megjegyezni, mert azon kattogtam, hogy milyen lekezelő volt velünk végig. Miután elhagytuk az épületet onnantól háromnegyed órán keresztül a hölgy viselkedését elemeztük meglehetősen felhevült állapotban.
Az intézmény egyébként hasznos, némiképp lehetőséget nyújt a megváltozott munkaképességű embereknek, hogy ilyen módon is beilleszkedjenek a társadalomba, bár nagyon emberhez méltó munkával nem látják el az embert ott és mindemellett igazán rossz körülmények között kell a munkájukat végezniük miközben lekezelően bánnak velük. Örültem volna, ha közelebbről is megismerkedhettünk volna velük, illetve több időt tölthetünk köztük (lehetőleg a hölgy nélkül).
